Az életünk és a szakmai pályafutásunk középső szakasza a legtöbbünk számára a legnehezebb időszak. Sokan úgy érezzük, lehetőségeket szalasztottunk el, vagy lemaradtunk valamiről, és azt kívánjuk, bárcsak visszamehetnénk az időben, és megváltoztathatnánk a múltat. A másik probléma a folyamatos a terhelés miatti felőrlődés. Ha az ember folyamatosan dolgozik, egyik feladatot végzi a másik után, akkor ez egyrészt lehet a sikerhez vezető út, másrészt biztos lejtő a kiégéshez.

Életközépi válság – saját történet

Jó tíz évvel ezelőtt azon kaptam magam, hogy kékgalléros munkát végzek vezetőket szállító futószalag mellett. Mire odajutottam, hogy megírtam az értékelést egy vezetőről, gondolkodnom kellett, hogy is nézett ki, és ha nem lettek volna precíz jegyzeteim, nem tudtam volna rekonstruálni, mi történt az értékelőközponton néhány nappal korábban. Vezetői tanácsadóként megvalósítottam az álmomat, vezetői kompetenciaértékeléssel és fejlesztéssel foglalkoztam, nagy projekteket vezettem jónevű cégeknél, és sokat jártam külföldre. Azt csináltam, amit nagyon szerettem. Eljutottam azonban oda, hogy a jóból is megárt a sok. Az a jövőkép, hogy minden ugyanígy folytatódik majd hónapról hónapra, évről-évre, nyomasztónak tűnt. Vezetői értékelőközpontok, egyik a másik után, a tanácsadás mellett értékesítés, reggeltől estig munka feszített tempóban, legtöbbször a hétvégeken is. A tudásért, tapasztalatért dolgoztam, anyagilag nem érte meg, és teljesen világos volt, hogy ha sokáig folytatom, mi lesz a vége.

Néhány közgazdász szerint az élettel való elégedettség vonala U formát követ, az alját 40-es éveink közepén érjük el. A munkánkkal való elégedettség alakulása hasonló görbét mutat, csak itt a mélypont hamarabb elérkezik. Elliot Jaques pszichoanalitikus, akitől az életközépi válság kifejezés származik, rámutatott arra, hogy Michelangelo vagy Gauguin életében pontosan ez a jelenség hozta meg a kreativitás felé történő fordulatot. Nálam is.

Miután felismertem, hogy szabadságomtól megfosztott biorobotként gürcölők egy jelentős presztízsű területen, úgy döntöttem, hogy váltok, és saját vállalkozásba kezdek. Ha másnak le tudtam hozni a csillagokat az égről, akkor magamnak is le fogom tudni hozni. Ez volt a belső monológom egyik részlete, ami segített megtenni a nagy lépést. Emberléptékűvé optimalizáltam a munkát, és elkezdtem rajzolni, majd élő modell után festeni. Több mint tíz év távlatából, minden vállalkozásból fakadó kihívás, nehézség ellenére úgy gondolom, hogy megérte.

Megbánás a múlt miatt

Ha valaki mindig is művész szeretett volna lenni, de nem merte vállalni a kockázatot, és inkább üzleti területen vált sikeressé, lehet, hogy ezt egész életében bánni fogja. Persze ha a művészetet választotta volna, lehet, hogy soha nem tanult volna meg nyelveket, nem épített volna vállalkozást és nem tudott volna az anyagi világban gyökeret ereszteni, és ez a tudat enyhíti a megbánást.

Mindennapi életbölcsesség, hogy el kell fogadnunk azt, amin nem tudunk változtatni. Az idő múlásával korlátozottnak érezhetjük magunkat múltbeli döntéseink miatt. Minden választás bizonyos alternatív lehetőségek kizárásához vezet. Életünk közepén jövünk rá arra, hogy milyen életet nem élhetünk már soha, ami fájdalommal és hiányérzettel járhat.

Fiatalon a festőművészet vonzott, de esélytelen volt, hogy bekerüljek a Képzőművészeti Főiskolára, meg sem próbáltam. 40 körül rájöttem, hogy nem kell ahhoz festőművészeti diploma, hogy fessek. Mire várok? Nem bánkódni kell, hanem cselekedni. Hálás vagyok a tíz évvel ezelőtti önmagamnak, hogy belevágtam. Sokezer rajz és festésóra van mögöttem, még messze vagyok a mesterszintet szimbolizáló mágikus tízezertől, de ebben az életemben még bőven van esélyem azt is elérni.

Ha megbánást érzünk, mert valamit nem tettünk meg, az még nem jelenti azt, hogy valamit rosszul csináltunk. Gondoljuk át, hogy milyen lehetőségeink vannak arra, hogy belevágjuk most, akár csak hobbiként.

Hibák, szerencsétlen véletlenek, bukások

Van viszont egy másfajta megbánás jellegű érzés, ami akkor jelentkezik, amikor a dolgok rosszul mennek. Minden karrierben vannak balszerencsés fordulatok. Különbséget kell azonban tennünk aközött, amit meg kellett volna tennünk, vagy el kellett volna fogadnunk, és aközött, amit ezzel kapcsolatban ténylegesen érzünk.

Egyik ügyfelemet emlékeztettem arra, hogy ha az unalmasnak érzett programozói karrierje helyett a zenét választotta volna, nem találkozott volna jelenlegi feleségével, és a gyermeke sem az lenne, aki. A szeretet képes ellensúlyozni a megbánást. Robert Adams filozófus szerint, ha jó az életünk, akkor máris boldogok lehetünk, és szükségtelen azon sajnálkoznunk, hogy lehetett volna jobb, ámbár teljesen más életünk.

Ragaszkodnunk kell a karrierünkkel kapcsolatos pozitív tényekhez is, azokhoz az eredményeinkhez, amelyeket egy másik életben nem értünk volna el. Az a sajnálkozás, amely eltávolít saját életünk megélésétől, tompítható azzal, ha a figyelmünket azokra az emberekre, kapcsolatokra és tevékenységekre fókuszáljuk, amelyeket értékelünk, és amelyek az általunk választott karriertől függenek.

Hiábavalóság

Saját életközépi válságomban a legrosszabb érzés nem a múlttal kapcsolatos megbánás volt, hanem az a sok hiábavaló, felesleges és értéktelen dolog, amit tettem. Amikor a legtöbb munkatevékenység pusztán arra irányul, hogy elérjük a célokat, a következő évben még többet, majd még többet, vagy kijavítsuk a hibákat, mások hibáit, vagy azokat a hibákat, amelyeket azért ejtettünk, mert nem volt időnk alaposan átgondolni a dolgokat, mert észveszejtve rohantunk, hogy megfeleljünk a főnöküknek, az ügyfélnek, mindenkinek (saját magunk kivételével). Ilyenkor nem látjuk, ami pozitív, ami jó, nem tudunk elmerülni, belemélyedni.

A megoldás az, ha időt szakítunk jó érzést keltő tevékenységekre is. Például olyan tevékenységekbe fogunk, amelyek örömmel töltenek el. Azért csináljuk, mert jó csinálni, élvezzük. Ha a megelégedettség mindig a múltban vagy a jövőben van, nem csoda, hogy a jelen üresnek tűnik. Sokszor pont úgy akarunk megszabadulni az életközépi válságtól, hogy egyik projektet hajtjuk a másik után. Pedig van ennek más módja is: a tudatos jelenlét, más szóval mindfulness. Talán már ön is az unalomig hallotta, hogy „élj a jelenben”, amin nem élvhajhászatot értenek, vagy a pillanat kizsákmányolását értik, hanem a pillanat éber megélését, értékelését.

Munkánk során végzünk ún. telikus és atelikus tevékenységeket is. Minden telikus tevékenységnek lehetnek értelmes atelikus aspektusai. Amikor egy projekten dolgozunk, elősegítjük a cégünk növekedését egy konferencia megszervezésével. Azt várják tőlünk, hogy minden stimmeljen, minden érintett elégedett legyen. Van választásunk ennek az elérésében, fókuszálhatunk a teljesítmény nyújtotta örömre és/vagy magára a részleteben való elmélyedére, a folyamatra is. Elérhetjük a célunkat, miközben a hozzá vezető utat is élvezzük.

Ha nézőpontot váltunk, és azt keressük, miben tudunk jó érzéssel elmélyedni, flow-élménybe kerülni, legyőzhetjük a pillanatnyi kiüresedést anélkül, hogy megváltoztatnánk azt, amit teszünk, vagy azt, ahogyan tesszük.