„Rendesen meg voltam fizetve. Most szabad ember vagyok.”

Burlacu Liviu méhész vállalkozóval beszélgettem, aki őszintén megosztotta velem karrierváltással kapcsolatos tapasztalatait. 50 körül bátorságra vall nyitni egy teljesen új karrierirány felé. Liviu megtette. Arra biztat, hogy ha már elegünk van a munkánkból, akkor változtassunk, ami nem azt jelenti feltétlenül, hogy mondjunk fel. Ha azonban felállunk, akkor ne nézzünk vissza.

Mi volt a legnagyobb karrierváltásod, és miről váltottál mire?

A legnagyobb váltás az volt, amikor vállalkozóvá váltam több mint 20 év után, amelyet cégvezetői beosztásban töltöttem médiakutatási területen. A cég, ahol dolgoztam, újságok példányszámának auditálásával és weboldalak forgalmának mérésével foglalkozott. 2012-ben mondtam fel. Annyira megváltozott a médiaipar, hogy ebben már nem tudtam tovább létezni. Viszont karrierváltási stratégia nélkül álltam fel, és a semmibe pottyantam. Nem készítettem elő a terepet, hanem egyszerűen kiszálltam. Ez azonban csak formálisan történt meg, fejben nem.

Mit csináltál a felmondás után?

Egy évig jártam a világot, pihentem és élveztem az életet. És kb. egy év után jöttek a gondolatok, hogy kezdjek el újra pénzt keresni.
És az érdekesség az, és ez szerintem nagyon kapcsolódik egy karrierváltáshoz, hogy nem tudtam elengedni a múltat. Tehát mentem előre úgy, hogy hátrafelé néztem. Gyakorlatilag így nem is mentem sehova.

Konkrétan ez úgy nyilvánult meg, hogy különböző médiaprojektekben vettem részt, startupoknak dolgoztam, de ugyanabban a világban, ahonnan ki akartam menekülni. Elegem volt, de visszahúzott a múlt, és én ezt nem vettem észre.
Pontosabban visszahúztam saját magam, és nem volt elég energiám arra, hogy nyissak valami új felé. Ugyanazon az úton jártam, amiről le akartam lépni.

Miből jöttél rá, hogy ugyanazon az úton jársz?

Eléggé kínlódtam, így elkezdtem önfejlesztő tréningekre járni, és ott kezdtem észrevenni. Amikor tudatosodott bennem, hogy úgy megyek előre, hogy közben hátrafelé nézek, akkor azonnal megváltozott a szemléletem. Rájöttem, hogy ez így nem jó. Vagy visszafordulok, és akkor teljes gőzzel megyek vissza, vagy elengedem a múltat. De a kettő egyszerre nem megy, mert szétfeszülök.

Mi történt ezután?

Méhész lettem. De nyilván ez egy fejlődési folyamat volt. A döntés úgy született, hogy fogalmam sem volt, mi ez, se szakmailag, se gazdaságilag.
Leültem, fogtam egy darab papírt, és elkezdtem számolni. Úgy tűnt, jó üzlet. Meggyőztem két ismerősömet, hogy vágjunk bele. Mondtam, hogy én szívesebben foglalkozom a kereskedői és marketingoldalával, mert én ahhoz értek. De valójában kettős szerepbe léptem, mert megtanultam a méhészkedést is. 2014 őszén kezdtem belekóstolni, és 2015 februárjában tettem bele az első komolyabb összeget. Lassan négy éve.

Mi volt a legnagyobb akadály, amivel szembe kellett nézned a váltás során?

Hosszú idő telt el útkereséssel. Az első évben, ahogy említettem, nem csináltam semmit. Persze felkerestek és hívtak ajánlatokkal, de inkább mentem Svájcba bridzsversenyre. Körülbelül egy év után elkezdtem azt a finom depressziót érezni, hogy „hát, most már lassan kéne csinálni valamit”. Valójában a depresszió, a hiány és a feleségem részéről érkező nyomás indította el az útkeresést.

53 évesen, 20 évvel a hátam mögött alkalmazottként, olyan szakmával és tudással, ami senkinek nem kell… Evidens volt, hogy a cégek csak a fiatalokat, és olcsón szeretnek alkalmazni, a túlképzetteket nem szeretik. Féltem attól, hogy el vagyok veszve. Könnyen lehet depresszióba esni ezektől a gondolatoktól. Ez addig tartott, ameddig észre nem vettem, hogy viszem a múltat, a zsákot a hátamon, és nem tudok nyitni az újra, ameddig azt nem engedem el. És hát ehhez kellett ez a 2,5 év. Ebből másfél év kínlódás volt, amit megelőzött egy év lubickolás.

Néhány év távlatából visszatekintve, milyen hátrányokkal járt a váltás, és mi volt az előnye?

Ez egy mezőgazdasági tevékenység, ki van téve rengeteg kockázatnak meg viszontagságnak. Tapasztalatlanul bele lehet futni egy csomó problémába, amit én meg is tettem. Ez nem egy könnyű műfaj. Jól néz ki papíron, de gyakorlatban nehezen lehet ezt a pénzt megkeresni.

A váltás, és egyben a vállalkozás nagy előnye, hogy az ember szabad. Amihez azonnal hozzáteszem azt is, hogy persze felelősséggel is jár. A szabadság mellett nekem még nagy élmény az is, hogy össze tudom kötni a falusi termelést a városi fogyasztókkal. Egyedi élmény, hogy a méhészstandomon arról tudok mesélni az embereknek, hogy milyen érzés, amikor felkelek reggelente, és kiülök nézni a méhek röptét.

Tehát a szabadság, és az, hogy valami újat csinálok, az a felemelő érzés.

Megtaláltad a számításaidat a méhészkedésben?

A számításaimat nem, de olyan új dolgok jöttek elő, amikre nem számítottam. Egy nemzetközi cégvezetői szintről olyan méhész kereskedővé válni, aki például a Rózsadombon árulja a mézet, elég nagy szintkülönbségnek tűnhet. De fantasztikus érzés az emberekkel így kapcsolódni.

Nagyon élvezem ezt csinálni. Az én munkám, az én eredményem. És még egy fontos dolog. Úgy érzem, hogy ezt az „eladunk mézet” című dolgot egy új szintre tudtam emelni. Van az a módja, hogy valaki fog egy üveget, beleteszi a mézet, rátesz egy plecsnit, és odaadja kétezerért. Én nem ezt választottam. Minőségi terméket adok el, sztorit adok el. Márkásítva vannak a termékeim. A méz csak egy „ürügy”, hogy kapcsolódjak és pénzt keressek. A végén eladom a mézet, igen. Úgy érzem, hogy egy jó úton járok ezzel. Kellett ehhez három év.

Voltak nehéz pillanataim, majdnem feladtam. Az segített, hogy elhatároztam, csak akkor adom fel, ha már mindent beletettem. És szerencsére, amikor kellett, akkor úgy tudtam mérleget vonni, hogy még nem tettem eleget. És most úgy érzem, hogy minél többet teszek bele, annál jobb.

Mik a karrierváltás tanulságai?

A legnagyobb tanulság, hogy sohasem tudod, mivel találkozol. A másik, hogy a legvadabb dolgok is valósággá válhatnak. Amikor felálltam a vezetői székből, csak arra nem gondoltam, hogy méhész leszek.

A másik tapasztalat, hogy ki kell próbálni dolgokat. Ha nem próbálod ki, nem tudod, hogy sikeres leszel-e benne. De olyan dolgokat érdemes kipróbálni, amikhez a szív húz. Nekem nagyon nagy szerencsém volt, hogy megengedhettem magamnak azt is, hogy egy évig lazítsak, és a feleségem is mellettem volt, amiért különösen hálás vagyok neki. A másik tanulság még az, hogy keress támogatást, ne egyedül csináld!

Nyitott szemmel kell járni, ez is lényeges. És az, ha az ember a mérnöki diplomájával pl. portás lesz, azzal semmi probléma nincs. Ha szereti azt, amit csinál. Úgy gondolom, hogy minden tevékenység hat a világra, mindenre szükség van, portásokra és Bill Gatesekre is. És mindenkinek egy-egy szerepet kell vállalni. Az ember ne szégyellje azt tenni, amit szeret.

Mi az, amit másképpen tennél? Ha egyáltalán van ilyen…

Nem tennék semmit másképp. Azt hiszem, hogy a tanulópénzt meg kell fizetni. Szerintem ez így abszolút rendben van, ahogy volt.

Mennyiben élsz most más életet, mint korábban?

Ég és föld. Az állásomban töltött utolsó néhány év maga volt a rémálom. Bevallom, csak a jó fizetésért jártam dolgozni, ez volt a motiváció. Rendesen meg voltam fizetve. Most szabad ember vagyok.

Mit üzensz azoknak, akik ott ülnek a munkahelyükön, utálják az egészet, de egyszerűen nem mernek felállni, mert félnek attól, hogy mi lesz? Félnek a váltástól…

Minél többet agyalnak, annál többet fognak szenvedni. Azt ajánlom nekik, hogy lépjenek!
És nagyon fontos: nem azt mondom ezzel, hogy mondjanak fel. Hanem azt, hogy hozzák meg azt a döntést, hogy ha maradnak, akkor élvezzék azt, hogy maradtak. Fogadják ezt el, legyenek megbékülve, és legyenek boldogok, mert maradtak.

A lényeg, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, és ez sokkal fontosabb annál, mint hogy valaki mennyi pénzt keres. Nyilván – reális vagyok – a számlák meg a keresetkényszer léteznek, de ezzel együtt is lehet egy nyugodtabb életet élni.

Nem muszáj felállni a munkahelyről, szemléletet is lehet váltani. Azt ajánlom. És ha valaki képes erre, akkor bármire képes. Vagy lépjenek, és akkor azt fogadják el. Ha viszont felállnak, akkor ne kezdjenek visszanézni.